Öt… Ambuláns beteg

I.

A Megfigyelő Hadtest Sheldon nevű cirkálója mintegy ötszáz mérföldnyire az Általános Szektortól ugrott át a normális űrbe, a roncsot pedig – ott-tartózkodásuk oka volt – gyöngéden vonta magával a hiperhajtómű erőtere. Ennél a távolságnál a galaktika peremét járó, hatalmas, csillogó hajó csupán elmosódott fénypontnak tetszett, ám a kapitánynak mindenre kellett gondolnia. A roncs belsejében eltemetve volt egy túlélő, amelynek sürgős orvosi segítségre volt szüksége. Ám a derék rendőr nem kívánta kockáztatni az ártatlan ott-tartózkodók – adott esetben a galaktika legnagyobb kórházának személyzete – épségét sem. Gyorsan elmagyarázta a kórháznak a helyzetet, s miután megnyugtatták, hogy minden rendben lesz, a kapitány nyugodt lelkiismerettel láthatott hozzá a roncs átvizsgálásához, bár tudta, hogy a szerencsétlenül járt hajó bármikor fölrobbanhat.

A vezető pszichológus irodájában dr. Conway kényelmetlenül ült a könnyű széken, és nézte O'Mara elnagyolt vonásait a zsúfolt asztal mögött.

– Nyugi, doktor – mondta ismét a gondolataiban olvasva O'Mara. – Ha le akarnám teremteni, erősebb széket tettem volna a feneke alá. Éppen ellenkezőleg. Azzal bíztak meg, hogy alaposan veregessem meg a vállát. Előléptették, doktor. Gratulálok. Mától kezdve főorvos, hogy az ég óvjon valamennyiünket.

Még mielőtt Conway reagálhatott volna, az őrnagy fölemelte nagy, szögletes kezét.

– Szerintem ez végzetes hiba – folytatta –, de az olvadó SRTT-nél elért sikere meg a röpülő dinosaurus-ügyben való részvétele megnyerte a földiek tetszését. Szerintük maga tehetséges, nem pusztán szerencsés. Ami engem illet – tette hozzá vigyorogva –, én a vakbelemet sem bíznám magára.

– Igazán kedves, uram. – mondta szárazon Conway. O'Mara újra elvigyorodott.

– Mit várt tőlem, dicséretet? Nekem az a dolgom, hogy kijózanítsam az embereket, nem az, hogy meghülyítsem őket. És most adok magának egy percet, hogy hozzászokjon az új dicsőségéhez.

Conway nagyon is gyorsan fölfogta, hogy mit jelent ez az előléptetés. Azt hitte, legalább még két évig kell várnia, amíg főorvos lesz belőle. De meg is ijedt egy kicsit. Mostantól fogva vörös szegélyű karszalagot fog viselni, mindenki – kivéve a többi főorvost meg a diagnosztákat – előreengedi a folyosón meg az ebédlőben, és megkap minden fölszerelést és segítséget, csak kérnie kell. Teljes mértékben felelős lesz a gondjaira bízott betegért, nem háríthatja át senki másra a felelősséget. Kisebb lesz a személyes szabadsága. Előadásokat kell tartania a nővéreknek, foglalkoznia kell a medikusokkal, és szinte biztos, hogy részt kell vennie valamelyik hosszú távú kutatóprogramban. Mindehhez állandóan a fejében kell lennie legalább egy, de inkább két oktatószalagnak. Az pedig, ezt már tapasztalta, nem lesz kellemes.

Az oktatással is megbízott főorvosoknak újra meg újra el kellett sajátítani egy-két szalag tartalmát. Conway hallotta, hogy ez nem valami kellemes. Mégis jobb lesz neki, mint a diagnosztáknak, a kórház elitjének, akiknek eléggé stabilnak találták a tudatát ahhoz, hogy állandóan hat-hét, sőt néha tíz oktatószalagot tároljon. Az ő adatokkal zsúfolt agyukra bízták az alapkutatásokat, az űrgyógyászatot, valamint az eddigi ismeretlen életformák betegségeinek diagnosztizálását és kezelését.

A kórházban egy mondás járta – állítólag magától a vezető pszichológustól származott –, hogy ha valaki eléggé normális ahhoz, hogy diagnoszta akarjon lenni, az biztosan őrült.

Mert az oktatószalagok nemcsak a tudást adták át, hanem a tudást eredetileg birtokló lény teljes emlékezetét és személyiségét is. A diagnoszták tehát lényegében szándékosan kitették magukat a többszörös tudathasadás fölöttébb drasztikus formájának.

Hirtelen O'Mara szakította félbe a gondolatait.

– És most, amikor biztosan három fejjel magasabbnak érzi magát, és menni akar – mondta a pszichológus –, lenne egy munkám a maga számára. Behoztak egy roncsot egy túlélővel. A szokásos kiszabadítási módszereket nem használhatjuk. A lény osztálya ismeretlen; nem tudjuk azonosítani a hajóját, így nem tudjuk, mit eszik, mit lélegzik, és hogy néz ki. Azt szeretném, ha odamenne, és intézkedne, hogy a lényt minél előbb beszállítsák a gyógykezelésre. Jelentették, hogy a roncsban egyre kevesebb mozgást észlelnek – fejezte be határozottan –, tehát tekintse az ügyet sürgősnek.

– Igen, uram – ugrott föl Conway. Az ajtónál megállt. Később maga is csodálkozott a pofátlanságán, de biztosan a fejébe szállt az előléptetés, mert búcsúzóul azt mondta: – A maga nyavalyás vakbele pedig nálam van. Kellerman vette ki három évvel ezelőtt, és elnyertem tőle sakkon. Most ott áll a könyvespolcomon.

O'Mara csak meghajtotta a fejét, mint aki bókot kapott. A folyosón Conway a legközelebbi távbeszélőhöz ment, és hívta a szállítást.

– Itt Conway doktor. Sürgős ambuláns betegem van, szükségem lenne egy mentőhajóra. Küldjenek egy ápolót is, lehetőleg olyant, akinek van gyakorlata a roncsból való mentésben. Öt percen belül a nyolcas zsilipben leszek.

Conway valóban viszonylag rövid idő alatt ért a zsilipbe. Csak egyszer kellett a falhoz lapulva utat engednie egy tralthani diagnosztának, aki szórakozottan baktatott hat elefántlábán, hátán a vele szimbiózisban élő, apró és szinte tudattalan OTSB-vel. Conway nem bánta, hogy utat kell engednie a diagnosztának, hiszen a tralthani FGLI-OSBT kombinációk voltak a galaktika legjobb sebészei. Ám a legtöbben, akikkel találkozott – főleg DBLF ápolók és madárszerű LSVO-k, neki engedtek utat. Ami azt mutatta, hogy a kórházban gyorsan terjed a pletyka, mert Conway még a régi karszalagját viselte.

Duzzadó önérzete nyomban normálisra csökkent a zsilipben várakozó lény hatására. Egy szőrös, soklábú DBLF ápoló volt ez is, s amint megpillantotta Conwayt, nyomban rikoltozni kezdett. A DBLF beszéd érthetetlen volt, de a tolmácsgép angolra fordította ezt is, mint a korházban használt többi fütyülést, morgást és rikácsolást.

– Több, mint hét perce várok magára – mondta az ápoló. – Azt mondták sürgős, maga meg csak úgy ráérősen ballag.

A tolmácsgép hangja most sem közvetített érzelmeket. Lehet, hogy az ápoló csak tréfált, vagy csupán megállapított egy tényt, minden sértő szándék nélkül. Bár az utóbbiban Conway kételkedett.

De nem látta értelmét annak, hogy most megharagudjon. Nagyot sóhajtott.

– Lerövidíthettem volna a várakozást, ha egész úton futok – mondta. – De nem helyeslem a futást, mert az én pozíciómban lévő lényeknél az ilyesmi rossz benyomást kelt: még azt hinnék, hogy pánikba estem, vagy hogy nem bízom a képességeimben. Erről ennyit – mondta szárazon. – Tehát inkább magabiztosan és határozottan megyek.

A DBLF válaszát a tolmácsgép nem tudta lefordítani.

Conway megindult az ápoló előtt, és néhány pillanat múlva már elrugaszkodtak a zsiliptől. A mentőhajó képernyőjén kezdtek távolodni és összemosódni az Általános Szektor fényei, s Conwayt elfogta a nyugtalanság.

Most először kellett kiszállnia egy roncsra, ismerte a menetrendet. Ám hirtelen rájött, hogy egyedül ő a felelős mindazért, ami történni fog, nem kérhet segítséget, ha bármi balul üt ki. Nem mintha valaha is kért volna, csak jó volt tudni, hogy megtehetné. Hirtelen sürgető vágyat érzett, hogy megossza valakivel újonnan szerzett felelősségét. Például a gyöngéd, pókszerű, érzelmekre oly érzékeny Priliclával, aki az asszisztense volt a bölcsődében, vagy bármely más ember vagy nem ember kollégájával.

Az úton a roncsig a magát Kurseddnek nevező DBLF ugyancsak próbára tette Conway türelmét.

Az ápolóban nem volt semmi tapintat, s bár Conway ismerte ennek az okát attól még nem viselte könnyebben a dolgot.

Kursedd faja nem volt telepatikus, ám a saját fajukon belül igen jól le tudták olvasni egymásról a másik gondolatait. Nemigen voltak urai négy változtatható nagyságú szemüknek, két hallóantennájuknak, hol sima és selymes, hol tüskés és merev szőrzetüknek, sem a többi rendkívül rugalmas és kifejező vonásuknak, így nem csoda, hogy ezek a hernyók mit sem tudtak a diplomáciáról. Mindig pontosan azt mondták, amit gondoltak, hiszen saját fajtársaik úgyis látták rajtuk, hogy mit gondolnak, ezért ostobaság lett volna mást mondani. Aztán már ott is voltak a cirkálónál, meg a cirkálóhoz tapadó roncsnál.

Narancssárga színétől eltekintve ez a roncs is olyan volt, mint a többi, gondolta Conway; ebből a szempontból a hajók hasonlítanak az emberekre: az erőszakos pusztulás megfosztja őket egyéniségüktől. Leírtak néhány kört, aztán az első megfigyelőpulthoz mentek. A roncs szerkezetét maga a szerencsétlenség tárta föl, ami szabályosan kettészelte a hajót; a fém meglehetősen közönségesnek látszott, tehát a ragyogó szín csakis a festéktől származhatott.

Conway gondosan elraktározta az agyában ezt a tényt, mert a használt festék színe elég sokat árulhat el egy lény látószervéről meg az atmoszféráról is, amelyben él. Néhány perccel később úgy érezte, hogy külső szemlélődéssel többre már nem jutnak, s utasította Kurseddet, hogy kapcsolódjanak rá a Sheldonra.

A cirkáló előterme kicsi volt, s még kisebbnek tetszett a sok zöld egyenruhástól, akik óvatosan vizsgálgattak valami különös tárgyat, amelyet nyilván a roncsból mentettek ki. A teremben legalább fél tucat szakma szakkifejezései röpködtek, és senki sem figyelt az orvosra meg az ápolóra, míg Conway kétszer nem krákogott jó hangosan. Ekkor az őrnagyi rangjelzést viselő, keskeny arcú, őszülő tiszt elindult feléjük.

– Summerfield kapitány vagyok – mondta katonásan, s még egy gyöngéd pillantást vetett a padlón heverő tárgyra. – Maguk meg nyilván a kórház kiváló képességű emberei?

Conway bosszús volt, meg tudta érteni ezeket az embereket: egy ismeretlen, idegen kultúra hajótörést szenvedett hajója valóban fölbecsülhetetlen értékű műszaki lelet. Csakhogy Conway arca másképp működött: az idegen műtárgyak csak jóval az idegen élet tanulmányozása, vizsgálata és esetleges megmentése után következett. Azért is vágott rögtön a közepébe.

– Summerfield kapitány – mondta élesen –, a lehető legrövidebb időn belül rekonstruálnunk kell a túlélő körülményeit mind a kórházban, mind a mentőhajón, amelyen bevisszük. Átkísérne minket valaki a roncsra? Egy komoly tudással bíró tisztre gondolnék.

– Persze – szólt közbe a kapitány. Úgy nézett ki, mintha még mindeni akarna valamit, de aztán vállat vont, és megfordult. – Hendricks! – kiáltotta, és egy űrruha alsót viselő, bosszús képű hadnagy jött oda hozzájuk. A kapitány bemutatta, aztán sietett vissza a padlón heverő rejtélyhez.

– Nehéz űrruhára lesz szükségünk – mondta Hendricks. – Dr. Conwaynek tudok adni, ám Kursedd doktor DBLF.

– Nem probléma – mondta Kursedd. – Van űrruhám a mentőhajón. Adjanak öt percet.

Az ápoló araszolni kezdett a zsilip felé, hátán hullámzott a nyakánál ritkább, a farka felé egyre sűrűsödő szőr. Conway már-már ki akarta javítani Hendrickst, aki doktornak nevezte Kurseddet, ám hirtelen rájött, hogy a szó bizonyára komoly érzelmeket váltott ki a DBLF-ből; szőrének a hullámzása biztosan jelent valamit! Nem lévén DBLF, Conway nem tudta, vajon az ápoló boldog és büszke-e, amiért orvosnak nézték, vagy csak leharapja nevettében harmincnégy lábának egyikét. Ám a kérdés nem volt lényeges, tehát Conway nem mondott semmit.